Alig tért vissza medrébe a folyó, hogy örökre eltakarja az emberi szem elől Attila sírját, máris töredezni kezdett a hatalmas birodalom. Először a hunok szakadtak két pártra.
Megütközött a két hun sereg, hogy a csata mezején döntsék el, hogy Aladár, az idősebb fiú lesz-e Attila utódja, avagy Csaba, az ifjabbik fiú. Aladár elesett a csatában. Csaba egyesítette a maradék hunokat, szétverte az elpártolt gótok seregeit, majd az asszonyokat és a gyermekeket szekerekre rakva, az erdélyi hegyek felé irányította.
Megmaradt harcosaival követte a szekértábort. Az Oltárkő meredek sziklafalai alatt állította meg hunjait.
„Odafönt – mutatott fel a sziklacsúcsra – apám madara, a turul építi fészkét és neveli fiait.
Ezt az erdőkkel, hegyekkel körülvett országot számotokra teremtette az Úr. Hunok, Attila népe, a ti országotok ez. Máshol nincs számotokra hely a föld kerekén. Itt kell megmaradjatok. Én visszatérek a régi hazába, ahonnan őseink jöttek. Meg kell leljem a magyarokat és ide vezessem őket. Velük egyesülve visszavehetjük a rabló idegenektől Attila örökségét”.
Csaba kettéosztotta seregét. A családos embereket, gyermekeket és öregeket hátrahagyta. Mindössze a legényeket választotta maga mellé kíséretnek.
Az indulás előtti éjszakán gonosz álmot látott a rabonbán. „Iszapos árvízről álmodtam, uram – mondta Csabának –, mely körülvett bennünket, hogy megfojtson.”
„Ha veszedelem törne rátok – felelte Csaba –, üzenj érettem tűznek lángjával és víznek zúgásával, üzenj érettem a széllel és a földdel, s bárhol lennék, megvédelmezlek, Isten engem úgy segéljen!”
Csaba és emberei hosszú vándorlás után visszataláltak a régi hazába, ahonnan nagyapja, Bendegúz kivezette volt a hunokat, s ráleltek a magyarokra is, akik nagy örömmel fogadták a hun testvéreket. Megesküdtek ott helyben, a tanácstűz mellett, a magyar nemzetségek fejei, hogy egy szép napon visszaszerzik örökségüket, Attila országát, s hazájukká teszik.
A székelyek földjén ezalatt egy maroknyi nép konokul küzdött az életéért. Fegyverrel a kezükben kellett megvédjék jussukat a földhöz, amit rájuk bízott Csaba vezér. Egyszer ellenség nagy serege tört rájuk. „Hej, Csaba vezér, most kellene ám a segítség!” Morajlás támadt mélyen alant a földben, szaladt a morajlás gerincről gerincre, völgyről völgyre, síkságról síkságra, s vitte az üzenetet messzi keletre. Odafönt az égen csillagok ezrei láncba fonódtak, úttá tömörödtek, s a csillogó fehér égi úton nyargalva jött serege élén Csaba vezér maga.
Csillagot szikrázott hun lovak patája, s halálszagú szél süvítette a félelmetes intést:
„Ne bántsd a székelyt!” Az ellenség rémülten dobta el fegyverét. Magasan a székely hegyek fölött ott ível ma is minden éjszaka, ragyogva és szikrázva a fényes Hadak útja, erőt és biztatást nyújtva a csüggedőnek.
Wass Albert
